Az izraeli kormány 22 új zsidó telep létesítését engedélyezte a napokban azzal a nem titkolt szándékkal, hogy akadályozzák a palesztin állam létrehozását. Helyszíni riportunk a ciszjordániai helyzetről.
„Ez egy stratégiai lépés, megakadályozza a palesztin állam létrehozását, amely Izrael számára veszélyt jelentene” – magyarázta a Netanjahu-kormány váratlan, évtizedek óta a legnagyobb telepépítési engedélyét jelentő húzását az izraeli védelmi miniszter, Israel Katz, aki kabinettársával, azzal a Bezalel Smotrich pénzügyminiszterrel jegyezte ezt a törvényjavaslatot, aki maga is egy ilyen településen él a ciszjordániai Kedumimban.
A kabinet érvelése szerint a 22 új zsidó település létesítése megerősíti a zsidó jelenlétet „Júdea-Szamáriában” – az izraeli közbeszéd egy ideje a terület régies bibliai nevét (Judea and Samaria) használja a nemzetközi nyelvhasználatban elfogadott Ciszjordánia (West Bank) műszó helyett, nem véletlenül, ezzel is kifejezik a terület fölötti ősi zsidó történelmi igényt.
A „folyótól a tengerig” régi palesztin jelmondat, amely a gázai háború óta felerősödő palesztinbarát tüntetések vezető szlogenje lett újra, és ami arra utal, hogy a palesztin államot a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területen kell létrehozni, a radikálisok értelmezésében pedig arra, hogy Izraelt onnan el kell tüntetni, Izraelben is saját jelentéssel bír:
a jobboldali cionista-nacionalista csoportok számára fordított előjellel azt jelenti, hogy ez lesz Izrael végső határa,
palesztin állam nélkül.
A jobboldali kormány telepes-, illetve palesztin-politikája ebbe az irányba mutat, az Izraelt megrendítő 2023. október 7-i hamászos terrortámadás pedig felerősítette azt az érzetet, hogy a palesztin politikai vezetésekkel kötött alkuk helyett a zsidó államnak keményen vissza kell ütnie, egyrészt katonai eszközökkel fel kell számolnia az Izrael eltörlését zászlajára tűző Hamász politikai és katonai infrastruktúráját, másrészt
fel kell gyorsítania a palesztin állam jövőbeli megvalósítását keresztül húzó intézkedéseket,
az új földrajzi és biztonsági realitások létrehozását a terepen. Mindezt Ciszjordániában természetesen, hiszen a Gázai övezetet az IDF félig lakhatatlanná bombázta, onnan Izrael 2005-ben már kivonult, és közeljövőbeli tervei is csak arra irányulnak, hogy onnan újabb támadás ne érhesse a zsidó állam területét.
Ciszjordániáról általában úgy szokás beszélni, mint egy meghatározhatatlan senkiföldjéről, amelynek a státusza kérdéses, ahol kibogozhatatlanul élnek palesztin és zsidó közösségek, és ahol egy létrehozandó palesztin állam központi területei húzódnak.
A föld – amelynek határait az ENSZ 1947-es felosztási tervezete, majd az 1967-es háború előtti tűzszüneti vonal határozta meg, de azóta kontúrjai a területfoglalások miatt elmosódtak – két részből áll (és ha már az izraeli terminológiát említettük, akkor nevezzük így): Júdea a Jerikó-Jeruzsálem-Ramallah vonaltól délre, Szamária pedig ettől északra fekszik.
Mi izraeli kísérőinkkel ez utóbbi terület déli részére, a Náblusztól délre fekvő izraeli telep-együttes régiójába jutottunk be,
ezért erről írunk részletesebben.
Ködös jelene ellenére Szamária történelme gazdag és jól kivehető. A zsidók számára az Ószövetségben megőrzött történetek közül alapvető fontosságú események kapcsolódnak a területhez, így a kánaániták által lakott Sikhem (ma Náblusz) közelében ígérte meg először Isten Ábrahámnak, hogy az utódainak adja Kánaán földjét; a zsidó törzsek letelepedésekor József leszármazottai, az Efraim és Manassé törzséhez tartozók hoztak létre itt településeket, illetve József földi maradványait is itt, Sikhemben helyezték sírba; Silóban állították fel a zsidó istentisztelet helyét, a szent sátort, ez volt az első vallási rituális helyük; és szintén ez volt a Salamon király uralma után kettészakadt zsidó királyság északi részének, Izraelnek a törzsterülete Szamária várossal mint központtal; és így tovább.
Arab muszlim szempontból szintén fontos terület, hiszen a bizánci kor után az első muszlim betelepülők, az iszlám hódítása után egészen a brit mandátum koráig, a XX. századig, vagyis mintegy 1200 éven át ez a régió az etnikai és a vallási összetétel alapján muszlim arab dominanciájú terület volt.
A múltnak ezen a helyen nagy relevanciája van, így a történelmi előjog nagyon erős legitimációt ad a területi igényeknek.
Az 1967-es „hatnapos” háborúban Izrael a területet elfoglalta Jordániától, amely a területi igényét átruházta a frissen megalakult Palesztin Felszabadítási Szervezetre (PLO), amelynek jogutódja a Palesztin Hatóság (PA) lett.
Az 1993-as oslói megállapodás értelmében a palesztin vezetés az izraeli katonai közigazgatással együttműködve működteti saját önkormányzati, rendfenntartási és egyéb struktúráit Ciszjordániában. A terület három közigazgatási típusra oszlik, amelyek sok esetben biztonsági falakkal, katonai ellenőrző pontokkal, kerítésekkel vannak elválasztva, ezért
a szétszabdalt területet sokan csak palesztin „szigetcsoportnak” nevezik.
Az A szektor fölött a PA gyakorol polgári és katonai felügyeletet (ez a teljes terület 18 százaléka), a B zóna települései közös, palesztin polgári és izraeli katonai ellenőrzés alatt állnak (a terület 22 százaléka), míg a C zóna kizárólagos izraeli fennhatóságú terület – az első két kategóriába tartozó több tucat területzárvány körül a C övezet terül el, itt helyezkednek el a zsidó telepek is (ez Ciszjordánia 60 százaléka). Izrael fővárosa, Jeruzsálem mellett fekszik Kelet-Jeruzsálem, amely területet 1980-ban annektálta Izrael, viszont a palesztinok éppen itt szeretnék önálló államuk fővárosát berendezni – ez a viszály központi eleme.
Az arab államok reménye szerint a 67-es határok mentén Kelet-Jeruzsálem fővárossal alakulhatna meg az önálló, független Palesztina – ugyanakkor az arab lakosság számára folyamatosan romló földrajzi és biztonsági realitások miatt ez a terv egyre megvalósíthatatlanabbnak, egyre reménytelenebbnek látszik.
Mára már
közel 170 zsidó telep található Ciszjordániában, és mintegy 600 ezer zsidó betelepülő él ott 3,3 millió palesztin lakos gyűrűjében
– ezen lakónegyedek nagy része az izraeli kormány által jóváhagyott telepépítések eredményei, de vannak közöttük illegális úton elfoglalt területek is. A nemzetközi jog egyik területfoglalási metódust sem ismeri el legálisnak, az izraeli gyakorlatot megszállásnak definiálja – a Nemzetközi Bíróság (IJC) tavaly kiadott különvéleményében a telepépítéseket a „nemzetközi jog folytatólagos megsértésének” nevezte. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban azzal vágott vissza, hogy a „zsidó emberek nem lehetnek megszállók a saját földjükön”.
A telepesek azt vallják, hogy az „erec” a zsidó népé, annak benépesítése pedig Isten-adta joguk. A telepesek, akikkel találkoztunk, mind siettek hangsúlyozni: nem mástól veszik el a földet, csak a parlagon heverő területeken létesítenek lakóhelyeket maguk számára.
Az új telepek magjait általában izraeli katonai állások közvetlen közelében, gyakran az IDF-egységek támogatásával kezdik kialakítani,
az úgynevezett „előörsöket” (outpost) pedig az önálló telepként (settlement) való állami elismerés után gyors ütemben kezdik fejleszteni. A katonai állások izraeli tulajdonnak számítanak, így a mellettük kialakított civil lakórész-építések szintén a zsidó állam joghatósága alá tartoznak – az izraeli hivatalos jogértelmezés legalábbis ez.
A telepek kevéssé néznek ki úgy, mint ahogy a híradásokban látjuk őket – nem katonai szerveződésű, mobilházakból álló kis kommunák, hanem leginkább a magyar nagyvárosok agglomerációjára jellemző kertvárosi, lakóparkos elrendezésű lakórészek.
Közepes méretű, egy emeletes modellházak, autóbeállókkal, egy-kétszáz négyzetméteres mini kertekkel, szabályos, megtervezett utcákkal – ez a nagy átlag.
A kis településeket szinte mindig dombtetőkre építik, és drótkerítéssel veszik körbe, check-point-os központi kapukkal – a védhetőség fontos szempont a velük többnyire ellenséges palesztin többségű területeken.
Szamária zsidó településeinek önszervező munkáját a Szamáriai Regionális Tanács nevű regionális önkormányzat fogja össze – 35 zsidó telep tartozik a joghatósága alá, közel 50 ezer ember él a közigazgatási egység alá tartozó településeken, amelyek többnyire önellátóak, a szükséges szolgáltatásokkal ellátott lakóhelyek. Van csatorna, ivóvíz, gáz, áram, vannak élelmiszerboltok, éttermek, közoktatási intézmények (Ariel településen saját egyetemük is működik), egyedül két alapvető szolgáltatás hiányzik a területen: egy kórház és a gyors közlekedést, a Tel-Aviv-val való közvetlen összeköttetést biztosító vasút.
A Tanács székhelyén, Barkan településen vár ránk a testület embere, aki – miután a kisbuszunkból gyorsan átszállunk egy helyi páncélozott buszra – elmagyarázza a biztonsági helyzetet, míg a terület kormányzójával való találkozóra haladunk. Gyorsan beszél és határozottan, övében pisztoly, nézetei az európai fülnek kissé radikálisak, de
itt nincs helye a finomkodásnak, a helyi élet törvénye az, hogy erősnek és támadhatatlannak kell maradni.
Barkanban minden egyszerű és átlátható, a házak, az utak, a szolgáltatások dísztelenek és praktikusak, szorosan leképezik az itteni igényeket. Épül a Tanács új székháza, ablakai a völgyre és az annak túloldalán fekvő hatalmas ipartelepre néznek. A kopár szamáriai dombok között a főúton időnként elhalad egy-egy autó, nagy a csönd, és a felszínen nagy a nyugalom.
Szamária kormányzójával, a 2015 óta hivatalában lévő volt Likud-prominenssel, neves telepespárti lobbistával, Joszi Dagannal a 10 kilométerrel nyugatabbra fekvő Pedu’el zsidó telep szélén, az úgynevezett „Izrael-kilátónál” volt találkozónk, a politikus azonban egy tragédia miatt nem tudott eljönni: aznap elhunyt az a csecsemő, akinek szüleire két héttel azelőtt a kórházba vezető úton, a Bruchin telep melletti bekötőúton rálőttek palesztin támadók, és az édesanya, Tzeela Gez életét vesztette – gyermekét egy életmentő császármetszéses szüléssel megmentették, de sajnos két hét múlva az ő szervezete is feladta a harcot.
A kilátóhoz – ahonnan egyébként belátni Izraeli nyugati részét egészen Tel-Avivig és a Földközi-tengerig – a tragikus esemény miatt a kormányzó a helyettesét, Davidi Ben-Ziont küldte el – a negyvenes évei elején járó, hétgyerekes családapa testőrrel érkezik, modora közvetlen, de mozdulataiból, rövid közléseiből látszik, hogy az élet sűrűjéből jön, és néhány perccel később ki is derül, hogy közigazgatási vezetői feladatai mellett egységparancsnok az IDF-ben.
Később a neten pásztázva láttuk, hogy valóban meghatározó figura: a telepépítéseket menedzselő Jewish National Fund egyik igazgatósági tagja, az október 7-i Hamász-terrortámadást követően
Kfar Aza kibucnál, a gázai övezetbeli Han Júniszban, majd a libanoni határnál fekvő Metulánál, vagyis a legkeményebb frontokon harcolt;
az izraeli tartalékos erők egyik aktív szervezője, valamint ő volt a forrása annak a nem alátámasztott hírnek, hogy a hamászos fegyveresek Kfar Azában csecsemőket fejeztek le.
Davidi Ben-Zion rövid beszélgetésünk során elmondta: a zsidó telepek biztonsági helyzete viszonylag jó, állandó katonai biztosítás alatt állnak, de terrortámadások bármikor történhetnek itt. Hozzátette azt is, hogy a Hamász befolyása erős a Fatah vezette Ciszjordániában is, mert szociális intézményeket működtet, illetve a fegyveres ellenállás ideológiája egyre népszerűbb a helyi, főleg fiatalabb palesztin lakosság körében.
A Hamász nézeteiről sarkos véleménye van: az október 7-i mészárlás helyszínein katonatársaival szemtanúi voltak a brutalitás mértékének, és számára bizonyossá vált, hogy a Hamász egy „náci” csoport. Ennek az összefüggésnek az alátámasztására egy rövid történetet is elmondott: a Han Júniszban zajló harcok során egy gázai parancsnok házát kutatták át,
a palesztin vezető hálószobájában az ágy melletti éjjeliszekrényen a Mein Kampf arab nyelvű kiadását találták meg,
ezt a könyvet mementóként el is vitte magával.
A szamáriai kormányzó-helyettes szerint a terrortámadás azonnali hatása az, hogy megszűnt a bizalom a zsidó és a palesztin lakosság között, és ezzel a köztük egykor fennálló kommunikációs csatornák is eldugultak. A ciszjordániai zsidó telepesek élete speciális élet: a palesztin arab lakosság közé beékelődve szervezik hétköznapi életüket, így a máshol magától értetődő ügyek intézése, logisztikája is kiemelt figyelmet, előkészítést igényel, az élet 2023. október 7-e után még inkább ilyen lett.
Arra kérdésre, hogy ilyen körülmények között ki jön élni egy ilyen veszélyes vidékre, Ben-Zion úgy válaszol, hogy viszonylag sokan és bárkik: eleinte valóban leginkább a vallásos zsidók tették ezt, elsősorban hitbéli meggyőződésből, vagyis hogy a bibliai ígéretek szerint a zsidóknak valahogyan be kell népesíteniük az erec-et, az elmúlt évek tendenciája azonban az, hogy
sok nem cionista, baloldali zsidó is beköltözik, őket pedig a városi léthez képest olcsóbb, életminőségben jobb élet vonzza ide.
Természetesen azzal a „felárral”, hogy a biztonsági körülményekhez hozzá kell szokni – ezt az árat azonban sokan hajlandók megfizetni.
Az „Izrael-kilátónál” lévő kis büfénél sziesztázó, csecsemőiket ringató telepes-feleségekkel is szóba elegyedtünk, egyikük magyar felmenőkkel bírt, és amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, beszédessé vált. Mint mondta, a közeli izraeli nagyvárosból, Petah Tikvából jöttek, a férjével és immár négy gyermekével itt telepedtek le, részben az „erec” miatt, részben a jobb megélhetés reményében, a „vidéki” élet előnyeit élvezve.
Kérdésünkre, hogy mindenki ugyanúgy érzi az október 7-e után bekövetkezett változást, a zsidó hölgy határozott igennek felelt. Mint mondta, a terrortámadás óráiban ők is
meg voltak győződve, hogy a Hamász egységei a gázai akcióval egy időben a ciszjordániai zsidó területeken is meg fognak jelenni,
így a telepesek élete közvetlen veszélybe kerül.
Ez nem következett be, mégis, a hétköznapi élet gyökeresen megváltozott. A korábbi években gyakori volt, hogy palesztin munkavállalók takarítóként, kertészként, gyerekvigyázóként dolgoztak a zsidó telepesek házainál, sok esetben még a szomszédaik is lehettek – a terrortámadás után azonban minden bizalom elpárolgott a zsidó és arab lakosság között, a telepesek már nem mernek palesztin alkalmazottat beengedni a házaikba. Az egyedüli kapcsolódási pontok a nagy, multinacionális vagy izraeli gyárak, üzemek maradtak, a munkaerőhiány miatt ezeknél a vállalkozásoknál továbbra is alkalmazzák az arab munkavállalókat.
Máskülönben azonban a „vasfüggöny” teljes mértékben leereszkedett a két nemzet közé.
És ez minden jel szerint sokáig így is marad.
--
Fotók: Maráczi Tamás
Nyitókép: Pedu’el zsidó telep kerítéssel védett déli határa Júdea felé való kilátással
Ezt is ajánljuk a témában
Izrael egy hete nagyszabású katonai műveleteket indított radikális palesztin célpontok ellen a palesztin övezet északi részén, párhuzamosan zsidó telepesek fegyverrel szisztematikusan palesztin földeket csatolnak el. Gáza után Ciszjordániát is teljes ellenőrzése alá akarja vonni Izrael?
Falkában támadtak rá a turistára.
Az ultraortodox pártok buktathatják meg a miniszterelnököt.
A CDU külügyminisztere ott folytatja, ahol a zöld Baerbock abbahagyta.
Az aktivisták a palesztin enklávé tengeri blokádját próbálták feloldani. Nagy szerencséjük, hogy nem esett bajuk.
A világ bármely más pontján próbáltak volna háborús övezetbe behatolni, valószínűleg tragédiába torkollott volna az akció.
Elvárás, hogy a megölt gyermekek száma nem lehet tíznél kevesebb, aki ez alatt marad, nem juthat be a „Fény csarnokába” – mesélte Lichy József ügyvéd egy internetes csoportról.
A tavalyi párizsi olimpia pénzügyi szempontból minden várakozást felülmúlt.
Nekik Zelenszkij narratívája a fontos, a kárpátaljaiak sorsa nem. Nálunk ez éppen fordítva van. Cikksorozatunkban újabb hazai ügynökökről és külföldről pénzelt propagandistákról rántjuk le a leplet.
